PoP-doboz A pop-fenomén kollektivitása, gyökértelensége-anyátlansága, sivársága és ellenőrizhetetlen (lapokba) szóródása Baudrillardral szövetkezik, hogy a reklámkultúrát (még)(is) olvassa; hízelgő ajándék legyen, szép, akár az éhség és egy kegyesen hazug fogyókúra véletlen találkozása egy közösségi portálon. DNS medium A rejtély egy tárgyban az, ami tökéletes áttetszőségben mutatja magát, és éppen ennélfogva kivonja magát a kritikai vagy esztétikai érvelés útján történő megismerés alól. Olyan üres és mesterséges tárgy, műtárgy rejtélye, melynek sikerül megőriznie mesterséges voltát (pontosan a mesterséges a művészetben az, ami ellenáll a művészetkritikának). Valamennyi modern, ipari műtárgy, legyen az Marilyn képe, a Campbell leves vagy a DNS doboza, a villamosszék, természetesnek tűnik számunkra, mert közhely. Így e műtárgyak titka – amit hajlamosak vagyunk egyszerűen a divatnak és a nyilvánosságnak tulajdonítani – nem más, mint tiszta mesterségesség, amely megfosztja magát mindenfajta természetes, érzéki jelentéstől, hogy egy jelentés nélküli, kísérteties intenzitást vegyen föl, a fétis intenzitását. DNS medium

A DNS a popkultúráról Mivel a DNS soron következő, ám még szerkesztés alatt álló száma a popkultúra jelenségkörével foglalkozik, ildomos volna ezt a kiadványt a benne található szövegek, illetőleg kép-szöveg fúziók szerző-szerkesztőinek feltüntetése nélkül megjelentetni. Hiszen a popkultúrának és tágabban értelmezve az urbánfolklórnak nincsenek hagyományos értelemben vett alkotói, sem pedig tekintényelvű előadói. Britney Spears nem teljhatalmú úrnője az életművének (ezt a szót szándékosan nem tettem idézőjelbe), hiszen ő maga is csupán a médiatársadalom szexuális szimbólumokkal operáló viszonyrendszerének a terméke. Őt is a jelenkor esztétikai kontextusa hívta életre, írta meg személyazonosságát, küllemét, tette meg napjaink üdvöskéjévé. Ebben az értelemben Britney Spears maga az üres jelölő. Ahogyan mi mindannyian.

Az igenlés filozófiájáról van szó, arról, hogy igent tudjunk mondani a jelenkor kulturális-művészeti tendenciáira, hogy az elmúlt századvégnek a mai napig ható, hatalmas tömegeket megmozgató esztétizmusára (Andy Warholtól Madonnáig, hogy csak ezt a két emblematikus alakot említsem) ne úgy tekintsünk, mint a hagyományból merítkező alkotói tevékenység bűnős és ebből kifolyólag ignorálásra vagy korrekcióra szoruló eltévelyedésére, devianciájára, amelyet kizárólag negatív kategóriák segítségével lehet megközelíteni (annak kimutatásával, hogy milyen nem ez az alkotói-befogadói tevékenység), hanem éppen ellenkezőleg: A populáris kultúrát oly módon kell megírni, olyan diszkurzusba kell helyezni, hogy értékként konstituálódhasson, hogy igen lehessen rá mondani, hiszen már megszületésének pillanatától fogva szívében hordozza az izgató és elméleti szempontból is ígéretesnek mutatkozó kaland lehetőségét.

Mi mindannyian, ilyen-olyan módon, de a tömegkultúra gyermekei vagyunk.

DNS medium

Egyre nehezebben szabadulok a gondolattól, hogy jeleket használó (vagy szubjektum-koncepciótól függően akár: jelek által használt) lényként az embert a jel távolsága, valamint az ebből adódó eléréshez, majd dekódoláshoz szükséges idő határozza meg, egy olyan sebességi mutató, amely a közvetlenség paramétere.

A hagyományban gyökeredző primér megértési, továbbá értelmezési stratégiáink, amelyek elégségesen árnyalt vagy épp (az oly gyakori rossz esetben) hiányos jelenképet eredményeznek, a mindig nagy betűs és okvetlenül magasztalandó múlt alapos ismerete, ami szavatolhatja a körülöttünk zajló kulturális tendenciák érzékeny föltárását, utóbb kimerítő elemzését és a zsákutcák fölismerését, az elmúltnak mint bizonyosságnak autoriter támpontjai, nem egyik vagy másik esemény tisztelete, hanem a múlté egyáltalán: mind-mind nevetséges és naiv szólam, bizonyos értelemben egyenesen reklámszlogen.

A múlt ismerete, amelyből majd megértem a jelenkort...

DNS medium

Miért nem inkább a jelenkor ismerete, amely a múltat elbeszélő narratívák szintagmáit szállítja („Mélységes mély a múltnak kútja.” Csak a tényszerűnek beállított elbeszélés vezet feneketlenségébe!), mert én bizony senki olyat nem ismerek, aki nem a számára közvetlenül adott jelekből építkezne. A talán már unalmas példám: vajon különféle szekerek fogalmából értem-e meg az autó, a közlekedési-szállítási eszköz fogalmát, vagy épp fordítva, az iskolába járó emberkölyök az őt órára szállító, általa közvetlenül megtapasztalt és élete részét képező busz, szülői autó fogalmának segítségével képzeli-e el a csupán adatformában mutatkozó „eredeti” járművet, amelyet a „történelem”, és objektív „tudomány” tálal neki mint valami olyat, ami „előbb volt”?!

Az igazság az, hogy a jelen mindennél előbb „volt”, előbb találkoztam TV-vel, mint udvari bolondok komédiájával, és erős a gyanúm, hogy a becses történész is hasonlóképp van ezzel, aki múltpropagandájával voltaképp csak el akarja adni nekem a maga paradigmatikus távlatának egyik előfeltételét. Aki a huszadik században született, az a maga századának, legprózaibb hétköznapjainak apró jeleit érzékelte közvetlenül, amelyekből (másként nem teheti) rekonstruált egy elérhetetlen, homályba vesző múltat, majd egy különös helyettesítéssel megtette eredendőnek, olyan jelenségek elé helyezte, amelyek segítségével pedig egyáltalán megírta, amelyek nélkül a „volt” nem is létezhetne soha. Így történik, hogy az értelmezett beszél(ne) az értelmezőről, hogy a közeli lesz a távoli, és a távol közeli. Így történik, hogy az idő otthontalanságában erőre kap a csüggedés és tagadás. Így történik, hogy kiköltözünk a mából, és sivárrá üresítjük valamely nagy tétű, negatív fikció kedvéért, és mindezt elnevezzük kultúrának, ájtatosan leborulunk előtte.

Ó, az elmúlt! Ó, a hagyomány! Vele szemben pedig a sivatagos, üres és buta jelen... Belelapozok ebbe a hagyományba, és kissé ironikus módon ezt találom: „Az -egykor- korláttalan és kétarcú szó; vissza is tekint, messzire vissza, ünnepélyesen ködlő távolságokba, és előre is tekint, előre messze távolba, amelynek jönni-kelje nem kevésbé ünnepélyes, mint a másiknak így-voltja. Némelyek tagadják ezt; számukra csak a múlt egykora ünnepélyes, a jövőé ellenben silányság. Szenteskedők ezek s nem jámborak, ostobák, szomorú lelkek.” (Thomas Mann)

A szubjektumot konstituáló szemiózis, a jel működésmódja, amely a filozófia klasszikus kora óta, Malebranche-tól latens, majd egyre kifejezettebb módon határozza meg az európai gondolkodást, voltaképp a reprezentáció vagy a jelentés (utó)idejének birtokbavétele, sokkal inkább a később érkező primátusának a társadalami gyakorlat által is követett/szentesített állítása, mintsem állandó és egyidejű értelmeket fölsorakoztató homeosztázis, amelyben a mozdulatlan múlt az értékképző. A hypermédiában a kultúra makrodinamikáját a fausti kultúra szubjektumának hétköznapi mikrodinamikája is követi, amennyiben a magánszférát alakító, mediáló technikai protézisek elmosnak mindennemű határt a nyilvános felé. Ebben a jövő felé nyitott, a jövő tradíciójához ragaszkodó civilizációs pozícióban – már amennyire a Nyugaton belül maradnánk, elfeledve azt a kultúrelméleti szempontból legalább évszázadnyi lemaradást, ami tehetetlen égaljunkat jellemzi – a jelek közvetlenségének, az analízis mindig változó értékekre figyelő finommunkájának (aminek meglehetősen pontosan kidolgozott DNS-beli eljárása ugyebár a dromolízis lenne) a terepe nem, vagy alig távolodik el hétköznapjaink kevéssé magasztos, és persze a mindig jelentős múltéval nem mérhető eseményeitől, úgyhogy a témánk, azt hiszem, könnyűszerrel lesz ismét életközeli és nagyon aktuális. Jó lenne, ha a közvetlenség, mint a magas sebességi érték mutatója hangsúlyos lenne! Shaviro mondja, hogy korunk, akárcsak a drogok vagy a pornográfia, azzal közelíthető meg a leginkább, ha belevetjük magunkat, “as mindlessly and as abjectly as possible, and then just sit back and enjoy it. One fix after another, one purchase after another, one orgasm after another; for there is no end to the accumulation: "the lonely hour of the 'last instance' never arrives" (Althusser). All we can do with words and images is appropriate them, distort them, turn them against themselves. All we can do is borrow them and waste them: spend what we haven't earned, and what we don't even possess. That's my definition of postmodern culture, but it's also Citibank's definition of a healthy economy, Jacques Lacan's definition of love, and J. G. Ballard's definition of life in the postindustrial ruins. It's a relief to realize that culture is after all empty, that its imposing edifices are just ruins or sound stage facades, that bodies are extremely plastic, that facial expressions are masks, that words in fact have nothing to express. For bodies and words are merely exchange-value: commodities or money. If postmodernism is indeed, as Fredric Jameson argues, "the cultural logic of late capitalism," then it is perhaps most accurately regarded as a frenzy of delirious shopping—or better still, of shoplifting.”* Persze hogy fölösleges a szerzőség jele, egyetértünk, menjen, amint mondod, és ezúttal legalább már nem(csak) a kontextualista irodalomtudománynak felesel az eljárás. Majd meglátjuk, mit jelent mindez minálunk...

DNS medium

*olyan őrülten és álávalón, ahogy csak lehet, és aztán csak hátradőlve élvezzük. Lövés lövés után, vásárlás vásárlás után, egyik orgazmus a másik után; mert nincs vége a fölhalmozásnak: „az 'utolsó pillanat' magányos órája sohasem érkezik el” (Althusser). A szavakat és képeket már csupán kisajátíthatjuk, és eltorzítva őket kijátszhatjuk egymás ellen. Már csak kölcsönkérhetünk és elhasználhatunk, elköltve, amit nem is kerestünk meg, ami nem is a miénk. Ez az én definícióm a posztmodern kultúráról, de a Citibanké is az életképes gazdaságról, Jacques Lacané a szerelemről, és J. G. Ballardé a posztindusztriális romok közötti életről. Megkönnyebülés ráeszmélni, hogy tiszteletet parancsoló építményei csupán romok vagy hangzatos kulisszák, hogy a testek szélsőségesen képlékenyek, az arckifejezések álarcok, és hogy a szavak voltaképp nem mondanak semmit. Mert a test és szó kizárólag csereérték: arucikk vagy pénz. Hogyha a posztmodernizmus valóban a 'későkapitalizmus kulturális logikája', ahogy Frederic Jameson állítja, úgy talán a leghelyesebb, ha őrületként vagy mámoros vásárlásként tekintünk rá, egyenesen lopásként.